Dunántúli nyugdíjas tízpróba 2023

10 NAP AZ ALFÖLDI KÉKTÚRÁN

 Bodrogköz és Nyírség

 

2020. őszén a Bánki Donát Természetbarát Egyesület néhány szenvedélyes turistája gondolt egy nagyot. Az Országos Kéktúra és a Rockenbauer Pál Déldunántúli Kéktúra teljesítése után belevágnak az Alföldi Kéktúra teljesítésébe is.

A túravezetéssel, illetve a szervezéssel engem, mint „ifjú” túravezetőt bíztak meg.

A csapat legtöbb tagjában felmerült az az igény, hogy ne csupán gyalogoljunk, hanem nézzünk is, azaz lássuk meg és nézzük meg az Alföld utunkba eső természeti és épített értékeit.

Szálláskeresést, megegyezést, vacsora-rendelést, több hónapon át tartó egyezkedést  és toborzást követően a 19 fős csapattal elindultunk. A málhánk szállításában, valamint a csapat ki- és beszállási helyeire való fuvarozásában Bence barátunk volt segítségünkre egy kisbusszal és utánfutóval.

Várakozással teli volt mindenki, de a várhatóan több mint 200 km-es gyaloglástól senki nem tartott. Bár a csapat átlag életkora 60 év, a Bakony emelkedőin edződött társaság számára ez a kihívás sem jelenthetett nehézséget.

Már az első napon Sátoraljaújhelyre érkezésünkkor azonnal neki vágtunk a Bodrogköz gyalogszerrel való megismerésének. A várost elhagyva a Ronyva-patak gátján haladtunk egészen a Bodroggal való összefolyásáig, majd a Bodrog hídján átkelve gyalogoltunk most már a nagy folyó gátján.

A Bodrogköz nem tartozik a felkapott idegenforgalmi látványosságok közé, ez nem a wellnes hotelekról, fürdőkről nevezetes. Itt még a 21. század néprajzkutatói is eldugott kincsek után kutatnak. Mi is találtunk érdekességeket bőven e vidéken.

Így a következő napok a tájba ágyazódott történelem jegyében teltek. Először Karoson – a kékről kicsit letérve – elgyalogoltunk a Honfoglaláskori Régészeti Parkba, ahol kopjafák jelzik Etelközben született elődeink sírjainak helyét.

Karcsán Árpád-kori román stílusú templomnál bélyegeztünk, melyet a 12. sz-i oklevelek tanúbizonysága szerint a johannita lovagok építettek.

A szomszédos „Karcsi Tájház”-ban a Bodrogköz népi eszközeiből, bútoraiból, szőtteseiből, használati tárgyaiból összeállított gyűjteményt tekinthettük meg.

Végül Pácinban a Mágochy-kastélyban gyarapítottuk történelmi, művészeti ismereteinket szóbeli tájékoztatás, valamint a berendezések, kiállított műemlék tárgyak segítségével.

Cigándon igazi kuriózumban volt részünk, amikor a Bodrogközi Múzeumportára betértünk. Először filmvetítésen kaptunk ismereteket a Bodrogköz kialakulásáról, természeti értékeiről, majd – Tordy Géza színművész tolmácsolásában - Kántor Mihály térségi kutató munkásságáról. A kiállítótermekben a Bodrogköz népi kultúrájába, szokásaiba nyertünk betekintést.

Egészen meghökkentő volt a „Múlt kor háza” kiállítás, amely az 1945-1968 évek azon történeti folyamatát mutatja be végtelen szemléletességgel - plakátokkal, eszközökkel, bútorokkal, hanganyaggal, stb.,- aminek során a történelem hatásai formálták a magyarországi Bodrogköz és Cigánd népének állapotát és kulturális arculatát.

Még Szabad Európa adását is hallgathattuk egykori rádión és beülhettünk régi iskolapadunkba is.

Miközben róttuk a kilométereket, elénk tárult a tájegység sok-sok jellemző arculata. Megtapasztaltuk a tényt, hogy a Bodrogköz a Kárpát-medence egyik legszárazabb területe, amikor a sivatagihoz hasonló 1-2 cm-es repedések között kellett lépkednünk a teljesen kiszikkadt talajú utakon, ösvényeken.

Homokos szekérutak, árterületek, folyóháti gyertyános-tölgyesek, mélyebb térszinti fűz-nyár ligeterdők, dús növényzettel benőtt patakok, térdig, helyenként derékig érő füves sztyepprétek, végeláthatatlan kaszálók, hosszan elnyúló gátak, sehol nem látott virágmezővel borított gátoldalak jelezték, hogy különleges tájon járunk.

Út közben hatalmas napraforgó- és dohánytáblákkal találkoztunk.

A Bélfő-csatorna gátján igazán kellemes időben gyalogoltunk.

Kisvárdán csupán néhány nevezetes épületet és a Vártó szépségét fotózhattuk, a várhoz annak felújítása miatt nem mehettünk be.

Anarcson a „Bárókert”, azaz a Czóbel-kúria kertje és a 13. sz-i Szent Péter Apostol műemlék református templom került felfedezéseink csokrába.

Gyulaházán a vidék különlegességének számító Repüléstörténeti Múzeumba is betértünk, amely Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós szülőházánál létesült. Űrhajózás-technikai relikviákat őriznek itt és bemutatnak számos, - elsősorban hadi – repüléssel kapcsolatos dokumentumot, repülős modelleket.

Nyírkarászon áthaladva egy görög-katolikus templombelsőt is volt szerencsénk megcsodálni, miközben a Gara-halomhoz tettünk kitérőt.

Utóbbin a XIII. század utolsó negyedében a Karászi birtokos család építtetett mély árokkal és sánccal védett földvárat. Már csak a domb és az árok jelzi helyét.

Ezen a szakaszon kaptunk először esőt a túra során, ami igen jót tesz a homokos utaknak, ugyanis az esőtől a homok tömörödik, sokkal könnyebben járható, mint szárazon.

A nyírségi Vajára érve a Vay família ősi fészkébe, - a Felső-Tisza vidék egyik legszebb reneszánsz stílusú várkastélyába – is betértünk, melyben 1703-ban, majd 1711-ben is tanácskozott II. Rákóczi Ferenc a haza sorsáról.

Nyírbátorban egy egész délutánt tölthettünk szabad programmal.

Kihagyhatatlan látványosságok voltak a Minorita rk. templom és a híres református templom hatalmas fa harangtornyával, e kettő között húzódó – a város legendáit, sárkánykultuszt idéző - Várostörténeti sétány, továbbá a reneszánsz Várkastély egykori ebédlőépülete, amely történelmi panoptikumnak ad helyet.

Búcsút intve a történelmi sétáknak a Nyírségi-homokvidék természeti környezetében túráztunk tovább, ahol élményt gyűjthettünk homokon gyaloglásból.

De homoksztyeppeken, homoki sztyeppréteken, akác- és nemesnyár, valamint erdeifenyő ligeteken, tölgyekkel tarkított erdős részeken is haladtunk.

Az Alföld legmagasabb pontját, a Hoportyót is szerettük volna – némi kitérővel ugyan, de – felkeresni, viszont annyira gazos és növényzettel sűrűn benőtt a környék, hogy – geoládázás céljából előrement társaink áthatolhatatlannak ítélték. Így maradt csak a tudat, hogy olyan „magasan” is jártunk.

Nyíracsádon a helyi „Annuska” kézműves fagylaltozó és cukrászda jóvoltából a XIII. század végén épült, műemlék gótikus tégla templomba is bemehettünk, melynek falán eredeti freskó részletek árulkodnak a múltról.

A túra 8. napján értük el a Hajdúsági Tájvédelmi Körzet határát. Innen kezdve egy kicsit más tájba érkeztünk. Több lett az erdő, a liget, s nem utolsó sorban a turisztikai attrakció is.

Érintettük a Gúti erdőt, amely az Alföld egyik legnagyobb összefüggő erdeje. Itt először a Petőrészi-kilátónál bélyegeztünk füzetünkbe, de a remek kilátásért természetesen felmásztunk a tetejére.

A Hármashegyi Erdei Iskolánál sok gyerekkel találkoztunk, a Zsuzsi Erdei Vasút végállomásán hatalmas terepasztalon futó vonatokat nézhettünk, a Csillagvizsgálóba is többen felmásztak. A pihenő helyen helyi őstermelők különleges lekvárjaiból is válogathattunk.

Újabb erdei szakaszt követően az impozáns Hármashegyi-kilátót pillanthattuk meg, mely 101 lépcsőjét megmászva, tetejéről számos környékbeli települést és a hajdúsági megyeszékhely, Debrecen szépségét is szemügyre vehettük.

A Halápi csárda, melyben egykor – kereskedelmi csomópont korában - igazi betyáros élet zajlott, ma már sajnos az enyészeté.

A Fáncsikai Bodzás-tó egy érintetlen természeti szépség lehetne, ha nem lenne kiszáradva. Mi is csak ilyen állapotban láttuk, ugyanúgy, mint a Fáncsika víztározóit. A meder olyan, mint egy sztyepprét, növényzete most nem mutatja igazi arcát. A partja, mint egy gát szolgál turistaútként. A fás, ligetes területen kellemes volt a gyalogtúrázás.

A Nyírség keleti részén, a Debrecenhez tartozó Bánk ma is lakott Erdőspuszta utcáján tapasztaltuk meg, hogy milyen igazán a nyírségi homok, melybe 2-3 cm mélyen süppedt a bakancsunk, túracipőnk.

A Vekeri-tóig újabb erdős-ligetes vidék, majd egy patak gátján kitaposott gyalogút következett, ahol többnyire csak libasorban tudtunk haladni a térdig érő fűben, gazban. Ekkor sem zavart senkit, de itt már lelki szemeink előtt lebegett a cél elérése is.

A túránk utolsó bélyegzését követően már a haza induláson járt az eszünk. Hosszú az út még Veszprém megyéig és Zaláig.

Miközben a bakancsokból, túracipőkből szórtuk ki a homokot, megtisztogattuk lábunkat, fejünkben az elmúlt 10 nap emlékei, kalandjai kavarodtak.

A fotók majd segítenek felidézni.

A geoládázásról még szó sem volt, pedig jó néhányat becserkésztünk a túraútvonal mentén.

Változatosak, de elfogadhatóak voltak a szállásaink, amiket ilyen létszámú csoport számára nem is volt könnyű szerezni. A legutolsó volt a legromantikusabb a tájhű épületeivel, a több mint 150 éves bútoraival, a faházzal és teniszhálóval, meg az úszómedencével, a szabadtéri sütögetéssel, az utolsó esti nótázással. A házigazdákról és a vendégszeretetükről csak magas szinten lehet beszélni.

Finom vacsorákat kaptunk, tájjellegű ételek választására is volt lehetőségünk, s az utolsó 3 estén a háziasszony egyedi főztje mindenkit lefőzött.

Bár akadtak fájó végtagok, kisebb-nagyobb bőrkeményedések, vízhólyagok, lábdagadás és napégés, meleg és a fű, gaz okozta irritáció a lábszárakon, ezek soha nem szegték senki kedvét.

A kitartó, gyakorlott túrázó csapat azonban minden különös probléma nélkül, jókedvvel, humorral, lelkesedéssel vette az akadályokat.

Az Alföldi Kéktúra további szakaszai is tartogatnak számos meglepetést, különös tekintettel a középhegységeinktől igen-igen eltérő természeti adottságok révén.

Jövőre veletek ugyanitt folytatjuk.

 

Sustik Tiborné Edit

bronzjelvényes túravezető


 

Képgaléria elérhető itt.

 

Cikk és fotók: Sustik Tiborné Edit